■ Kevés olyan ismert tévés személyiség van Magyarországon, aki több mint húsz éven át ugyanazzal az elszántsággal, szakmai hűséggel és önazonossággal van jelen a képernyőn, mint Marsi Anikó. Az interjúban egy sokak számára inspiráló életútra és szemléletre nyerhetünk bepillantást: arról mesél, hogyan sikerült ötvenévesen újraformálnia önmagát – nem csupán testileg, hanem lelkileg is –, és miért vallja, hogy a valódi egyensúly ott kezdődik, amikor az ember békét tud teremteni önmagában.

– Az utóbbi időben szinte sugárzik önről a kiegyensúlyozottság és a magabiztosság. Miben látja ennek az életérzésnek a legfontosabb forrásait?

– Ez egy új keletű magabiztosság, amit főleg az ad, hogy sikerült ledobnom 15 kilót. Ezt a célt tulajdonképpen villámsebességgel elértem, mert három és fél hónap alatt „tornáztam le” magamról. A tornázást idézőjelbe teszem, mert nem a fizikai aktivitás segített hozzá. Sokáig nem értettem, hogy miért jönnek fel rám a pluszok, miközben heti 40-50 kilométereket futok, ráadásul ez az egyik legjobb zsírégető mozgás. De szerencsére engem is elért az az új tudományos módszer, miszerint a súlyunk alakulásáért nem a 70:30 elmélet a felelős. Vagyis nem igaz az, hogy a külsőnket 70 százalékban határozza meg az étkezésünk, 30-ban pedig a sport! A saját bőrömön tapasztalom, amit tudományos teóriák igazolnak ma már: 40 éves kor felett a 90:10 elmélet a helytálló, azaz az étkezés 90, a mozgás viszont csupán 10 százalékban segít a fogyásban. Azt vallom, hogy kötelező sportolni, ez nem kérdés. De nem a súlyvesztés, hanem testi és mentális egészségünk miatt. Nekem szükségem volt egy kis segítségre az átálláshoz, ami nagyban megkönnyítette az alkalmazkodásomat ehhez az új 90:10 aranyszabályhoz is. Ez egy amolyan zsírblokkoló étvágykorrektor, amiben a kortalanító pápafű kipucolja a hosszú évek alatt felgyülemlett méreganyagokat, mindezt úgy, hogy a májat veszi rá rendes működésre. Ma már tudom, hogy fogyás nincs jól működő máj nélkül és a máj sem tud egészségesen működni, ha el van zsírosodva. Vagy ott van az indián fügekaktusz, ami a megmaradt zsírokat kipucolja, plusz segít, hogy a szénhidrátok egy része és a zsírok közel 27%- ne szívódjon fel. Plusz a megdagadt rostok telítettség érzést okoznak, így sokkal kevesebbet tudok enni. Így továbbra sem vonok meg magamtól semmit, ugyanazt eszem, mint a férjem vagy a vízilabdázó fiam, csak éppen hamarabb jóllakom, mint korábban. Bármennyire is szeretnénk, a sok tartósítószer, adalékanyag, a gyógyszerek olykor elkerülhetetlenek, de a japán gobó tesz róla, hogy a méreganyagok minél gyorsabban távozzanak a szervezetünkből. Így a test még 50 fölött is képes újjászületni.

Dicséretek és kritikák

– A családi és munkahelyi ritmus sokszor kihívások elé állítja az embert. Hogyan sikerül megtalálnia az egyensúlyt az otthoni szerepek és a képernyős jelenlét között?

– Ez nem csak képernyősként nehéz, szerintem ezzel küzd minden nő és férfi. Ha jobban belegondolok, ennek az egyensúlynak a megtalálása sokkal nehezebb, mint 15 kilót fogyni. Mindig vannak váratlan helyzetek, amikben meg kell találni a megoldást. De az a tapasztalatom, hogy a végén valahogy mindig sikerül, és minden kiegyenesedik. De talán ez életem legnehezebb feladata: minden fronton helytállni és a maximumot nyújtani.

– Sokan küzdenek azzal, hogy mások elvárásai vagy a saját kételyeik eltávolítják őket önmaguktól. Ön szerint hogyan találhatjuk meg újra a belső egyensúlyt, ha megingunk az önbizalmunkban?

– Ahhoz már elég régen hozzászoktam, hogy az embereknek véleményük van rólam. Sőt, nekem, nekünk azt tanítottak az egyetemen – ahol 18 évesen belecsöppentem a szakmám első lépéseibe –, hogy valamilyennek muszáj lenned. Muszáj, hogy az embereknek, vagyis a nézőknek véleményük legyen rólad, ha szerepelsz; pro vagy kontra. Ugyanis, ha nincsen, akkor nem néznek, nem ismernek, tehát semmilyen vagy. Ezt az elején nagyon nehéz volt elfogadnom. Nyilván nem a dicséretekkel harcoltam, hanem a kritikákkal. De ezeket a dolgokat nem kételyként éltem meg, és az a legelső pillanattól fogva világos volt, hogy nem tudok mindenki elvárásának megfelelni, mert nem is lehet. Ez tehát soha nem is volt cél. A magammal szemben támasztott elvárásaimnak szeretnék mindig megfelelni. De ugye látjuk, hogy ez hol sikerül, hol meg nem. Az egyensúly az, amikor igenis békét tudsz teremteni önmagadban.

Magasfokú szakmaiság

– Közel három évtizede van jelen a magyar televíziózás világában. Melyek azok a szakmai alapelvek, amelyek mindvégig iránytűként szolgáltak Önnek?

– Szakmai alapelveket nem tudok belesűríteni néhány mondatba. De talán egy egész könyvbe sem tudnám. Én ezt a szakmát négy nappali tagozatos éven keresztül tanultam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ma a régi és új kollégákhoz fűződő viszonyrendszeremet tekintem leginkább iránytűnek. Szakmai vitákba csak olyan emberekkel bocsátkozom, akik nyitottak arra, hogy megismerjenek sokféle álláspontot, ne csupán a saját magukét fogadják el egyetlen létezőnek és megkérdőjelezhetetlenek.

– A híradós szerepkör magas fokú fegyelmet, ugyanakkor hitelességet is követel. Mit tart a legfontosabb erénynek egy jó hírműsor-vezető esetében?

– Ez azért nagyon nehéz a számomra, mert soha nem tekintettem magamra műsorvezetőként, hírműsor-vezetőként. Pedig lehet, hogy itt lenne az ideje, hogy megbarátkozzak a gondolattal. Mégis sokkal közelebb áll hozzám az a fogalom, hogy műsorkészítő vagyok. Anno az egyetemen nemcsak azt tanították, hogy hogyan kell, lehet és szabad, hogyan illik, vagy nem illik viselkedni a kamerák előtt, nemcsak sok-sok beszédóránk volt, hanem azt is meg kellett tanulnom, hogy mire képes egy kamera, mire képes egy vágórendszer vagy stúdiótechnika. Meg kellett tanulnunk kezelni nemcsak egy egyszerű mikrofont, hanem akár egy helyszín világítását, a kamerák vállról forgatását, de szintezését is. Hogy egy műsorvezetőnek mégis mi az erénye, erőssége, avagy gyengesége, azt biztosan nem én mondom meg. Hanem a NÉZŐ. Így, csupa nagybetűvel.

Izgalmas kihívások

– A képernyőn túl milyen szakmai kihívások vonzzák?

– Imádok lakásokat felújítani, régi, kidobott, használt, újraálmodott, vagy nagyon-nagyon leértékelt bútorokból új enteriőröket létrehozni. Csak ez ugye nem az én szakmám. Én a  tévézésben mindenevő vagyok. De ez egy kollektív műfaj, nincsenek különösebb szakmai vágyaim azon túl, hogy a feladatot végrehajtsuk a legmagasabb szakmai színvonalon.

– Ha visszatekint az elmúlt húsz évre, melyek azok a pillanatok, amelyekre különösen büszke akár szakmailag, akár emberileg?

– A gyerekeimre vagyok a legeslegbüszkébb. Mind a kettőre. A 19 éves Vilmosra, és a 16 éves Vincére. Nem a megszületés pillanatára, vagy arra, amikor kimondták az első szót, vagy egy-egy iskolai érdemjegyükre, hanem erre a két emberre. Nyilván elfogult is vagyok velük kapcsolatban, de mindkét fiam három nyelven beszél folyékonyan, tudnak mosolyogni és küzdeni is. Büszke vagyok a barátaimra, a velük kapott és szerzett sok-sok élményre, és nagyon szeretem, hogy van munkám. Olyan munkám, amivel nagyon-nagyon szeretek foglalkozni.

– Mit tart most a legizgalmasabbnak az életében – és milyen tervekkel néz a következő évekre, akár a képernyőn, akár azon túl?

– Minden feladat elé, ami megtalál a tévézésben, nagy-nagy izgalommal és komoly felelősségtudattal tekintek. A képernyőn túli életem pedig egyre több izgalmas kihívással van tele, persze ezeknek a nagy részét én kreálom, én teszem, tűzöm ki saját magam elé. Ilyen a lakás- és házfelújításokkal kapcsolatos általános gondolkodásmód megváltoztatása és az újrahasznosítás örömeinek népszerűvé tétele is.

Budai Klára